jössz velem

jó lenne, ha itt lennél, bár neked az itt, az ott

ugyanúgy, minthogy én szeretlek téged

csak én te vagyok 

a munkám margójára

I.

minden ugyanolyan, minden ugyanaz,

s mint hogy megnyugtató lehet a gondolat,

ugyanúgy bomlaszt.

először piheg, aztán szeme homályosul, 

majd űr-szíve lassulva  dobog,

belehull a semmibe s vele mi szintén

s mint ott benne, kinn is andalog a tér

sehova simul hullám-üteme,

maga elé tolja lágyan életeink

s míg kapkodva a nem-létező-levegőért kortyolnánk 

vigyázva csipkodják el torkunkból a szót
színünkből az élénket

mielőtt megfulladnánk

semmire nem emlékszünk

II.

görcsösségtől bekapott ékszíj

gyűrődés, torlódás, akadás, se dallam, se üdülés.

fekete, megkínzott, kihúzott szalag a kazettából és csönd és csalódás

lebiggyesztett beton-tekintet, hogy nem indul, nem megy,

bíráló, ki nem mondott szavak

áskálódás és sivár papírhalmok közti mozdulatlan unalom

tüdőnk pedig fakul, álkapcsunkon  ideg didereg, sunyi szemeinkkel marjuk ki egymásból a legjavának hitt falatokat  

III.

hajdani tékozlásomért  

          ( a láng, mint konvektor, mi kihagyva kapja gázt, pufogva erőlködik még - tekerj fel,  vagy oltsd el tavaszra. minek böfögjek itt, ha szobád már elég meleg, felhúzott  redőnyös ablakodon a nap is besüt, a növények is kapnak elég fényt? így  küszködöm én is itt, 5*4 méteren, ablak és levegő nélkül, öt halkan  mormogó őr és négy keserű fegyenc közt )

                                            ez hát a büntetésem.

erre nincs mentség.

légy nyugodt, értsd mások szándékát.

ebből nincs kiút csak úgy.

látom, részeg bűntudattal bukdácsolsz ide-odacsellengő semmiségek között,

markodban két súlyos szatyor, nyúló-csíkos, csücskénél szivárgó -

lásd be, szád szélén  túl korai még a keserűség.

végy levegőt. 

ez belülről facsarodik ki lengőbordáid alól, spirálban,

tüdődbe gyökeredzett és szakad fel hörögve, mint viharvert gaz 

ez megkeményedett karácsonyi boaként szúrkodja vastagbeled

telepszik rá és 

tekeri körbe mindened, ha nem oldasz kissé. szorításod túl erős.

lásd önmagad. 

szeretnék előre szólni  (tudom, még nem hallgatsz rám)

nincs mit hallani. nincs mit látni.

kiterjeszt a csönd, egy egész utca vagyok. 

olykor bőgni volna jó.

mindent-hited ócska szilánk fogam közé szorulva 

hozz nyugvást felém, analóg ég. 

,,we must bring

our own light

to the

darkness"

I.

- meséld el.

           a szemed, mint univerzum, puha fénnyel  pislákolt  a félhomályban; öblös, csillámmal aggatott acélfeketéje egy pontba szűkített teljesség.  

II.

a várost belepottyantották a telhetetlenségbe. horizontján felperzselődött az elmúlás, ormótlan távolságból, ezüsthatárú kutyasikoly,  szakadt hangú kakas-kukorék csapott vissza, nyaldosott és tajtékzott a tér, a levegő és benne apró molekulái a víznek;

fordos, pezsgős, fullasztó hullámai egymásra rétegződtek, krémes, vanília ízt hagyva maguk után;

gyűrt hegyek, a föld kérge vagy piskóta-lekvár-piskóták simulnak így egymáshoz,

oda és vissza,

oda                            és

                           vissza,  

----  majd hűlt ki minden.

III.

a kettő-kilencvenegyesen ültem, amikor légszomj kúszott be lábaink alá és alattomos visszavonhatatlansággal szakadt fel tüdőnk felé.

meredten néztem magam a legelső ülésen. a vezetőfülke üvegének visszatükröződésének  tekintete zárta be világom kapcsos zárójellel, mintegy csukott intervallumot képezve gondolataimmal.

 III/1

- itt remeg a talpam alatt, - a Duna kásás felszínén szuszogó jégkristályok koccantak össze - ujjaim közé besuttogó, szelíd őszi lehelet, estefelé finoman zizzen a karom, a mellkasom;

                                        szőnyegre kiborult kóla az ősz,

ruháink alá, közénk ránk és belénk így folyik; mint egy langyos lepedő, mint szikár, de vértől puha férfitest.  

IV.

a város  bénul.          

III + IV

az Erzsébet-hídon mentünk át, ültem a buszon, néztem a padra a hídról, darabosan, mert dugó volt, és a hernyóra  gondoltam -tudod, a villamos-, meg az erekre.

 rettegek az erektől, sokat mondogattam ezt neked, az elvérzéstől, ha eszembe jut, fulladozom, kásás lesz a látóhatár, aztán az egész vászon, a gerincemre rozsdás anyacsavarok kanyarodnak, a bordáimból homok-csiszolta vasúti sínek válnak, belsőszerveim lúgosodnak, combjaimban az izomkötegek elvesztik az összetartást.

 V.

köröttem megelevenedtek tudatalattim megmagyarázhatatlan kivetülései.

ha látom is, hogy a világ a helyén ring, hártyavékonyan mégiscsak agyam projekcióit hiszem igazabbnak  ezen pillanatokban  -    hézagos v a l ó s á g és  tömött tvszm felismerhetetlen határokkal kavarodtak össze. 

(III + IV) * V

a test, mint város - rajzoltam. - egy üres és terméketlen űr le( ' )gközepébe került.  

apránként moha lepte el, gazos tövéből kiszáradt kacsok ágáltak.  gyöngéden, akárcsak kézből kicsúszott gyeplők vonalai,  az irányítás elnémult , s a test nyomorúságos burkot húzva maga köré egyetlen fullasztó ponttá zsugorodott., így elveszítve ragyogását, ugyanolyan homogén semmivé sötétült, mint körötte bármi.  

s mint ahogy a testben szűnni látszó áramlat, mint ahogy

                                                                         a szív

elfelejt, vagy dacból tán visszakozik,

kihagy,

majd végleg alább csillapodik, úgy lassultak le pest utcáin a szomjas fénysugarak.  

[(III + IV) * V] - V

iszonyú, apró lángok csipkedték a fák hegyét.

 tüdőben a hörgők, nyakban a garat, szájüregben, orrok szőrén masszává kavarodik nyugodtan a levegő, felemel, ringat.  az emberek szélnek feküdnek, arcuk sima, sablon-szabta uniformis, kulcscsont vágta lebegés, vállukon dülled az ín. homorú a gerinc, fogak közt homok.

a még érintetlen ágaik apró darabokra törték szét az ég alját, gallyacskáik sóvárgón karmoltak bele  az elmaszatolt felhők alhasába.

 I + II

                                      lebegés ez? 

VI

mintha lenne irány

az idő hullaként borul felénk és én egyre jobban vagyok.

néha eszembe jutsz, esetenként rézsút rápillantok, rohad-e már  az a  kötél, mi egykor összezsinórozta zsíros, cserépbe ágyazott szívünk. 

gyenge voltam elvágni, aztán a magam lassan-kegyetlen módján magára hagytam -

leülepedett, hangból ítélve fuldoklik. 

remélem, poshad, vajon mennyi maradt belőle -  töprengek, s hogy biztosabb legyen pusztulásod,  öntök még bele vizet, a vonalon túlig, hogy túlzó is legyek:

tökéletesen kiírtalak magamból. 

s ahogy töltöm, az oszlás gyorsul.

így telek meg szerelemmel és szorulsz ki végleg - már nincs helyed, a víz cserélődik, kilökődtél, túlforrtál, kifutott belőlem moszat-tested

gyökereid kimosta az a sok tengeri tajték, ami bennem zúgott

tömegeimet befogadja más.  - megnyugszom, megtisztulok

álmomban égtek a folyók, az emberek szélnek feküdtek, parazsas pernyeként bomlottak égnek a házak

el

el

el

hajnal 2-3 óra körül járhatott az idő, a szemközt szomszéd fénynégyzeteket rajzolt a festetlen falra, laptopból halkan zene szólt. 

a nő kígyó szemű volt, csípőjén unos-untalan meg-megakadozott a kéj, akárcsak egy sárban megrekedt szekér kereke, s ezekben a másodpercnyi, összemorzsolt üresjáratokban szökött be tudatába a folytonost visszaszaggató kétely, a bűntudattal vizezett bizonytalanság, hogy 'mi van ha', 'mi van ha ez nem lesz elég'.

tudatlan tagadások voltak ezek, önfojtó merevség, az erotika - és a bor rájuk kifejtett hatásai - spontán megnyilvánulásainak kétségbe esett és szánni való egyvelege, s nem maga az aktus, mindinkább az imponált neki mégis, és ezért is engedett végül, hogy háta mögött olyasfajta végtelen szenvedéllyel kapaszkodott hasába, combjaiba, mellkasára úgy tapadtak rá kezei, mintha bőre alá nyúlva eszeveszett, könyörgő és hálás odaadással sürgetné, húzná magába Desirét. s valljuk be, nincs meghatóbb, mint mikor egy férfi komótos, ám szerelmes dühvel igyekszik bevenni vágyai nőjét. 

- nem teheted ezt meg velem - csak cuppogott szája, semmi konkrét hang

ne - egy sóhaj

ne - két sóhaj

ne - három

- suttogott kezdetben, majd összeroppanva hullott alá benne az ellenkezés heve, s bár hiába szerette, ha nagy, forró tenyere rásimul a mellére, és hiába támadt tőle mosolyogni a kedv, és hiába nyugtázta finoman mordulva, ha cinkosan belecsúsztak ujjai a póló alá, a bugyijába, azért az észérvek diótörőkként sorakoztak gondolatai közt, hogy barátok márpedig nem tesznek ilyet. 

- buta vagy. - szavai oly langyosan hűvös csalódottsággal csengtek, mint egy télen rosszul fűtött garzon. nem fordult el, nem húzta fel a ruháit, egyszerűen csak elomló testtel süppedt bele az ágyba Desiré mellett. a harcnak vége, az ostrom felfüggesztve, kudarc.

 - miért? - szinte látszott a lehelet.

- buta vagy...

egy hatalmas, bútorozatlan szobában feküdtek egymás mellett tökéletes párhuzamost alkotva olyan parkettás padlón, amit végesen végtelennek tűnő  hatalmas ablakok és falak határoltak, s érintésre a talaj szűkölve sóhajtott fel minden egyes alkalommal, ha mozdult valamelyik. nap sütött be, késődélutáni, az aprón csipkézett függönytől mézfátyolos, tenger-ölelte nap, úgy, hogy az egész szoba kicsit olyannak tűnt, mintha vízen lebegnének, vagy délbáb incselkedik, de mindenképpen megtévesztő likőrös bizonyosságnak tetszett az egész helyiség, ahol az ember a körülmények hatására kész arra, hogy elhiggye azt, amit esetleg most még nem lát. a szoba egyik sarkában voltak egy fonott szőnyegen, az egyiknek bal, másiknak jobb oldalt a falon egy hatalmas, kovácsolt vas óra, római számokkal függött, nagyon mély, acélkék színe volt, nem járt. feküdtek egymással szemben, az egyik a másikhoz hajolt, a füléhez, és mondott valamit, amire nem emlékeztek, aztán megérintették egymás nyakát, srégen elcsúsztatott leheletnyire nem-simuló arcuk egymásra meredt, minek után lesütött szemmel, óvatosan elfordították fejüket a másiknak ellentétes irányba.

iszonyú szörnyeteg vagyok. vázam jámbor őzbőrbe bújt jószág, ártatlan, de jobb lenne, ha levadásznátok.

szemeimből kifutnak a folyók, mellkasomat percekként hasítják szét az önmarcang súlyai, bűneim lassú lefolyásúak, lomhák, kavicsosak, megvárják a hajnalt, aztán virágzanak, és aljas bűbájjal pusztítják el köröttük a fényt.  

málló és rugacsos fertő vagyok, parazita. és ti, vadászaim, ti vagytok az erélyes gyilkosok, kik nemesebbé ölik az állatot, engem. mert én mi vagyok?

gyáva, alaktalan, káoszi rendetlenség, ó ti, körém álljatok, fogjatok össze, zabolázzatok, üssetek, fojtsatok, szúrjátok ki a szemem, hazudjatok nekem, de ki ne engedjetek, mert feneketlen mélységeimmel összezavarom a legtisztább elmét

én szeretlek titeket, de üres vagyok.

bekebelezem mindannyiótok.